Már a fene sem emlékszik arra, mikor előszötr léptem be az iskola kapuján. Azt viszont tudom, hogy görcsölt a hasam, erősen fogtam anya kezét, nagyon féltem. Hiába voltak a bíztató szavak, a tanító néni kedves fogadása. Hiába láttam, hogy nem csak én izgulok, az egész osztályom, és a többi évfolyamtársam is.

Nagyon vártam a sulit, az volt bennem, csak jobb lehet, mint az óvoda, nagy lány leszek, igazi iskolás. Hát természetesen én is, mint minden hozzám hasonló gyerek, nagyot koppant. Állandó házi feladatok, írásbeli, szóbeli. Én nehezen tanultam meg olvasni. Főleg  az első lecke nem ment. (azóta szépolvasási versenyeket is nyerek:-D)

Elment az első osztály. Mikor azt mondtuk, mi ezt már rég tudjuk, egyfolytában azt mondták tanáraink: "Na, majd a második osztályba! Az nem lesz ilyen könnyű!"

Ha azóta belegondolok, hogy már gimis vagyok, és lassan a nyolcadik osztályt kezdem, elszorul a szívem. Még 6 év, és leérettségizem, aztán valami főiskola, egyetem, akármi...

A lényeg az, hogy bár már az évek múltával egyre könyebben kezdem az új tanévet, mindig van bennem valami, hogy milyen nehéz lesz.

Az iskola kezdés mindig hordoz magában valamilyen traumát. Mindenki fél, és senki sem akarja, hogy vége legyen a szép nyárnak. Ahhoz, hogy könnyebben vegyük az akadályokat, segíthet a közössség, vagy a tanárok. Sajnos vannak olyan gyerekek, akiknél az egyik, vagy rosszabb esetben mind a kettő hiányzik. A tanárok krosszak, esetleg nem szeretik a gyerekeket.(mert sajnos ilyen tanárok is léteznek) Ha viszont a gyerek a közösségből van kizárva valamilyen szinten, vagy teljesen, esetleg néhány vezéregyéniség nem szereti őt, akkor viszont még rosszabb a helyzet.

Fontos, hogy ha bármilyen probléma van, akkor figyeljék a gyereket a szülők. Mindig vannak jelei annak, hogyha valami nem megy simán az iskolában. Lehet, sőt kell segíteni. Nem csak a tanulmányi átlag, hanem a gyerek közérzete is ugrásszerűen javulhat.

Ezen kívül, fontos az is, hogy ügyeljünk arra, hogy a gyerek jó társaságba kerüljön, ne olyanok közé, akik minden mást előtérbe helyeznek, csak azokat a dolgokat nem, amik fontosak.

Nem mondom, hogy a gyereket mindentől félteni kell, de azért vigyázzunk, és adjunk neki kellő szabadságot.

A jutalmazásról annyit, hogy nem minden esetben jó, ha gyerek pénzt, vagy bármi más tárgyi jutalmat kap azért, mert jól tanul. Én úgy vettem észre, hogy ha egyszer valaki megérzi, milyen az, mikor becsülik munkájáért, és nem csak elrettentő példaként emlegetik, már nem is akar mást érezni, csak ezt az örömöt. Próbáljuk eleinte a gyerek lelkiismeretére bízni a tanulást. Aztán ha nagyon nem megy, jöjjünk rá, miért is nem megy a dolog, (rossz társaság kirekesztettség a közösségből, tanár miatt, esetleg valamilyen betegség miatt, vagy egyszerűen lustaságból, stb.) majd ezután cselekedjünk.

A cikket írta: Tina

2007. 08. 17-én